Reggel lett. Kinyílt a szem, mozdult a test;

Halk szavak, szemérmes tett…

És egy más reggel lett.

Kilépett az ajtón- csak még egy csók- aztán köddé lett.

Érzés? Gondolat? Órákig tartó néma furdalat:

Mi a jó? És mi a helyes?

Visszatér még, vagy végleg elereszt?

Egyedül lettem.- Az érzések és én.

Ketten álltunk, a semmi tetején.

Ingadoztunk, próbálkoztunk; csak túlélni, csak átélni egy szebb holnapot.

…És megrezzent a telefon.

Elszorult torok, várt-váratlan fordulatok, előtörtek.

Olvastam a sorok között: józanító jelek repkedtek.

Ennyi volt. Lezárult egy rész. A játék ezzel így véget ért.

Sem mosoly, sem könnyek, csak elhallgatott a test, s megállt a lélek.

Megbénult gondolatok cikáztak fejemben,

Kapaszkodni akartam, a már ismert idegenbe!

Felejtsem el? Vagy könnyebb a bosszú?

Bármit választok, a múlt perce még riasztó…

Mindig ott van: egy sorban, az élet színjátékán;

Mikor a hajó süllyed, Ő csak leugrik némán…

Aztán úszik, csak úszik; soha nem tudni hová:

Boldog, mert Ő még nem hullt porrá- így még van „hová”?!

Lelke ép, mindig tudja, mit akar,

S mikor eléri, megkapja, s eldobja hamar.

Ez Ő. Életem bohóca.

Mindig visszatér, s a darabot új sminkben folytatja.

És mi az én szerepem? Hol vagyok én?

Az érzéseimmel állok, a semmi tetején…

És együtt állunk a porond közepén: az emlékek, a bohóc és én.