A minap egy kedves ismerősöm (Bálint) és kisöccse között hangzott el a párbeszéd, amiből én most bátorkodtam kiemelni egy rövidke részletet. Nos, kedves olvasóim, ezt szűrte le a „kiskorú”, a népszerű kereskedelmi csatorna, fő műsoridőben sugárzott valóságshowja láttán. Nem árulok zsákbamacskát, valószínűleg már mindenki tudja, hogy a Való Világról beszélek.

Lassan már egy hónap telt el azóta, hogy a VV negyedik szériájának első lakói, átlépték a „villa” küszöbét. Nem titkolom (ahogy egyesek régen a Dallast:D), hogy ha tehetem, minden este figyelemmel kísérem a játékosok napjairól készült összefoglalót, és közben általában egyszerre nevetek és sírok, egyetértek és megbotránkozok. Ahogy ülök a tv előtt és tátott szájjal követem az eseményeket (mert erre sajnos nincs jobb szó), végig azon töprengek, hogy vajon mi késztette ezt a 14 elvetemült embert arra, hogy részt vegyen ebben a színjátékban...jó, persze a csábító nyereményeket és a győzelemmel járó „celebséget” leszámítva?! Nem tudom. A válaszra, azóta sem sikerült rájönnöm. 14 ember, fiúk-lányok vegyesen, nagyon különböző családi és anyagi háttér, végzettség, munkakör, és egyáltalán 14 teljesen különböző életstílust folytató karakter. Hogy tudnak így együtt élni? Valódi együttélésnek minősül-e ez? Vagy inkább csak egy eljátszott szerep nekünk, nézőknek? Nos, bárhogy is van, a stáb, tudatosan választotta azokat a személyiségeket, akik a műsor során állandó konfliktust gerjesztenek, manipulálnak vagy éppen manipulálhatók, akik között szerelmek szövődhetnek, és akik féltékenyek, vagy akik csak csendben, egy sarokból figyelik a többiek ármánykodását, és közben próbálnak teljesen észrevétlenek maradni. Ezek természetesen szerepek, amiket külsőhöz, habitushoz lehet társítani, hogy a televízió képernyőjén keresztül, a kényelmes fotelünkben ülve azt érezzük, hogy, ha valaki kiesik a körből, akkor egy színfolttal szürkébb lesz a „való világ”. Talán ezen van a hangsúly. Hiszen az életben, a való világban is különböző személyiségekkel találkozunk, nem szeretünk mindenkit, ahogy minket sem szerethet mindenki. Vannak szerelmeink, a szerelmekből konfliktus helyzetek és ez az egész egy mókuskerékként ismétlődik, amiből kiszállni, csak a végső játszmában lehet, ha valaki „ott fent” úgy dönt, hogy a legtöbb szavazattal, minket von ki az élet játékából.

Szóval, egy szó, mint száz, a műsor készítői, minden bizonnyal a valóságot próbálják tükrözni, azt, hogy mi történik, ha eltérő karaktereket összepárosítunk, és egymás mellé költöztetjük őket egy időre. Mi, nézők pedig, bepillantást nyerhetünk a hétköznapi jelleget színlelő életükbe, mintha csak a szomszédunk ablakán keresztül leskelődnénk. Ez kétségkívül sok érdekességet, izgalmat, néha talán felháborodást is kelthet. Én kíváncsian várom, hogy a játék során kiből milyen indulatok szabadulnak fel és ezeknek mi lesz a következménye, hogy Éva, Anikó, vagy éppen Olivér mit tartogat még a publikumnak?!

Folytatom…

 Reggel lett. Kinyílt a szem, mozdult a test;

Halk szavak, szemérmes tett…

És egy más reggel lett.

Kilépett az ajtón- csak még egy csók- aztán köddé lett.

Érzés? Gondolat? Órákig tartó néma furdalat:

Mi a jó? És mi a helyes?

Visszatér még, vagy végleg elereszt?

Egyedül lettem.- Az érzések és én.

Ketten álltunk, a semmi tetején.

Ingadoztunk, próbálkoztunk; csak túlélni, csak átélni egy szebb holnapot.

…És megrezzent a telefon.

Elszorult torok, várt-váratlan fordulatok, előtörtek.

Olvastam a sorok között: józanító jelek repkedtek.

Ennyi volt. Lezárult egy rész. A játék ezzel így véget ért.

Sem mosoly, sem könnyek, csak elhallgatott a test, s megállt a lélek.

Megbénult gondolatok cikáztak fejemben,

Kapaszkodni akartam, a már ismert idegenbe!

Felejtsem el? Vagy könnyebb a bosszú?

Bármit választok, a múlt perce még riasztó…

Mindig ott van: egy sorban, az élet színjátékán;

Mikor a hajó süllyed, Ő csak leugrik némán…

Aztán úszik, csak úszik; soha nem tudni hová:

Boldog, mert Ő még nem hullt porrá- így még van „hová”?!

Lelke ép, mindig tudja, mit akar,

S mikor eléri, megkapja, s eldobja hamar.

Ez Ő. Életem bohóca.

Mindig visszatér, s a darabot új sminkben folytatja.

És mi az én szerepem? Hol vagyok én?

Az érzéseimmel állok, a semmi tetején…

És együtt állunk a porond közepén: az emlékek, a bohóc és én.

Kedves Olvasóim!

Biztosan állíthatom, hogy most következő írásom, nagyban megosztja majd a közvéleményt! Na persze, nem azért, mintha más egyéb szubjektív írás nem ezt tenné; csak a tisztán látás érdekében, előre felkészítek mindenkit!

Szóval, ahogy az már a címből is világossá vált, a sztárságról és annak előnyeiről/ hátrányairól szeretnék szólni egy-két szót, mindezt pedig egy bizonyos személyen, vagy ha így jobban tetszik, „sztáron” keresztül.

Nos, akkor ne is kerteljünk tovább! Írásomat, Liptai Claudia- színésznő, műsorvezető jelenségéhez fűzném. Joggal érezhetem úgy, hogy már e név leírásával elvesztettem az olvasóim felétJ, hiszen valljuk be, elegen vannak, akik nem kívánatos személyként tartják Őt nyilván, kis hazánkban. Ezzel szemben, tetszik vagy sem, én kitartok választásom mellett….kitartok mellette. Nézzük csak, mit is tudunk róla? Igen, „sztár”, állandó szereplője a bulvár lapoknak, reggel- este különböző időpontokban köszön vissza ránk, a közismert kereskedelmi csatorna munkatársaként, és mind e mellett, egy kicsi lány anyukája. Ezen tulajdonságok, számtalan másik ismert emberre ráruházhatók a magyar médiában…de miért pont Ő ilyen „érdekes”??? Az elmúlt félévben sokat olvashattunk, hallhattunk róla, egyaránt pozitív és negatív vonatkozásokban. Különböző tragédiák érték: előbb szerelmét, majd édesanyját veszítette el, rövid időn belül…miközben kedvesen sugárzott a képernyőn, állandóan égett a paparazzik kereszttüzében, és nem telt el úgy nap, hogy ne cikkeztek róla valami „újdonságot” az újságírók. Soha nem kertelt, nem bujkált…felvállalta saját magát, és a tetteit is. Bevallom (ha ez még eddig nem lett volna nyilvánvaló), ha választani kéne valakit ebből a „fényűző” iparágból, kétségkívül mellette voksolnék. Hihetetlen bájos nőiességgel, őszinteséggel, és kellően, de még tűréshatáron belüli provokatív viselkedéssel állja meg helyét az élet különböző területén. Miért is Ő a „mumus”?? Miért pont Őt szúrta ki, ez az elbulvárosodott ipar??

Kezdjük ott, hogy mi is az, hogy valaki „SZTÁR”? Tükörfordításban, azt mondanánk csillag. Véleményem szerint, (és vessenek meg ezért) nálunk ritka kevés a valódi csillag. Olyan ember, aki elindult, „felkerült”, ragyogott és nem kopott meg a fénye. Aki, mind emberileg, mind szakmailag megállja a helyét és nem csömörlik meg. Nos, igen….sajnos, nem „teremnek” száz számra nálunk a sztárok. És bármilyen meglepő lehet most, hogy ezt írom, de választottamat sem sorolnám ebbe a kategóriába. Szakmailag talán már a csúcson van, talán elért mindent, amit ebben a hivatásban el lehet, de bizony a magánéleti „gikszereivel” sűrűn szembesülhetünk. Kérdem én: kinek nincsenek problémái? Kinek nincs rossz napja? Ki az, aki nem csinált már életében olyat, amit aztán később megbánt?- nyilván mindenkinek van/volt ilyen…és kimerem mondani, aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik! Ezek természetes velejárói az életünknek, csupán annyival vagyunk „tisztábbak” híres sorstársainknál, hogy minket, ezekért nem vet meg a bulvársajtó, nem szedik darabokra az életünket, egy-egy baki következményeként. Na igen…hiszen nem is ismernek minket, nincs rólunk tudomásuk, és nem vagyunk elég érdekesek, „szaftosak” a jó profithoz. Szóval akkor, ha jól értem a dolgot, az általam nagyon is kedvelt Liptai, csupán azzal vívta ki maga ellen a sorsot, hogy egy olyan szakmát választott, amit szeret, és amit érdemesnek tart arra, hogy abszolút profizmussal, sok időt és energiát rászánva végezzen- „médiamunkás” lettàa nyilvánosság előtt élőàismertàáldozat!

Félre értés ne essék: ez nem kampányszöveg akart lenni, és semmi esetre sem befolyásolás, csupán az én egyéni véleményem kinyilvánítása, a jelenlegi magyar médiáról. Sajnos ez a vélemény, lássuk be elég negatív. Nem hiszem, hogy bárkinek/ bárminek is joga lenne ahhoz, hogy vájkáljon más magánéletében, hogy kegyeletsértően, hazugságokra alapozva firkáljon más nevében, és még ennyire sem tartom helyesnek: elítélni valakit, azért, hogy tudott és mert őszinte lenni, felvállalta önmagát, és megpróbál élni…azzal együtt, hogy ezt félig a nyilvánosság előtt kell tennie…vagy éppen ennek ellenére!

Médiaszakos vagyok, ergo egyszer, a jövőben ebben az iparban szeretnék elhelyezkedni. A háttérben, mint egy jó szakember, aki ért ahhoz, amit csinál és ezt jó kedvvel teszi. Talán egyszer ismert leszek…talán „sztár” (joo, nem ringatom magamat illúziókba), de egy biztos: soha nem adom fel az elveimet, az őszinteséget, azt, aki vagyok és amilyen vagyok! Ha pedig ennek az az ára, hogy „szétszednek”, akár csak az említett példámat, akkor felteszem a kérdést:

Biztos, hogy bennünk van a hiba???

  Kedves Olvasóim!